A trianoni békeszerződést követően, a kétségbeesett és dühös erdélyi magyarság hangja még inkább felerősödött. Reményik Sándor, akit a transzilvanizmus egyik legfontosabb alakjának tartanak, akit Babits nem véletlenül emlegetett úgy, hogy erdélyi költő, szinte az egész életét a leszakadt országrész és az ott ragadt magyarság szellemi értékeinek megóvására tette fel.
Műveit elsőre talán fura kettősség járja át, ennek ékes példája az első világháború után íródott Végvári versek, amelyek három kötetben jelentek meg. Ezek az alkotások álnéven íródtak ugyan, de tökéletesen szemléltetik azt a lelki vívódást, ami a költőt élete végéig gyötörte. A düh, a tehetetlenség és a tenni akarás mellett, ott bújik meg a sorok közt egy kétségbeesett, békére és nyugalomra vágyó érzékeny ifjú, aki a legszívesebben elmenekülne a világ zaja elől.
Bár ez a belső harc idővel felemésztette, Reményik Sándor soha nem adta fel az ideológiáit. Ereje ugyan megfogyatkozott a későbbi években és alkotásai egyre ritkultak, de haláláig küzdött az eszméiért.